Kíváncsi vagy, hogy milyen a hemofíliások élete? Ismerd meg Antal történetét

A nevem Biriki Antal. Erdélyben születtem, Szatmárnémeti mellett. 33 éves vagyok, és súlyos vérzékenységben szenvedek.
Ez azt jelenti, hogy nem alvad meg a vérem gyógyszer nélkül, és ezt az életmentő gyógyszert, ami emberi vérplazmából készül külsőleg kell pótolni rendszeresen.

Volt egy nagyon súlyos hasüregi bevérzésem, egy izomköteg meghúzódása miatt rengeteg vér gyülemlett fel a hasüregemben. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy amikor megtörtént valamikor korai délután volt, de csak másnap reggelre értünk be a kórházba a sürgősségire. Akkorra már olyan állapotba kerültem, hogy szinte öntudatlan voltam, ugyanis nem volt megfelelő mennyiségű és minőségű gyógyszer, hogy elállítsa a vérzést.

Arra emlékszem, hogy édesanyám és édesapám hol a hátukon, hol az ölükben vitt – amúgy tizenegynéhány éves lehettem – és egy egész éjszakán keresztül kellett utazni, hogy elérjünk a megfelelő kórházba, ahol a problémát valamilyen szinten kezelni tudták. Napokig életveszélyben voltam, de konkrétan úgy, hogy a papot is hívták már, hogy feladja az utolsó kenetet. Borzalmas élmény volt, de hála az orvosok kitartó munkájának és a gyógyszereknek is sikerült ezt is átvészelnem.
Ezek a gyógyszerek emberi vérből, vérplazmából készülnek. Tudni kell, hogy a vérkészítmények:

…a plazmaadók úgymond ajándéka felénk… és ez nélkülözhetetlen számunkra.

Én akkor kezdtem kontrollált otthoni kezelést kapni, miután megszereztem a magyar állampolgárságot és Magyarországra jöttem. Ez olyan nagy változás volt ez az életemben, amit elmondani, elmagyarázni is nehéz, de onnantól kezdtem el igazából élni. Munkát keresni, elkezdeni azon gondolkodni, hogy családalapítás, párválasztás, ugyanis azelőtt ezek úgy kiestek a perifériámból. Ha belegondoltunk, akkor egy nagyon zárkózott életet éltem, kiszolgáltatva igazából bárminek.

Hála Istennek és az olyan embereknek, mint Csuja László, akik felkeresték az Erdélyben, Kárpátaljában élő magyar hemofíliásokat, és a lehetőségekhez képest elkezdték a „betelepítésüket” Magyarországra.

A donoroknak elsősorban köszönetet szeretnék mondani mindannyiunk nevében, és másodsorban azt szeretném nekik üzenni, hogy legyenek ugyanilyen kitartóak a jövőben is, mert az, hogy valaki fölkel reggel és elindul munkába, és végigdolgozza a napot, és hazamegy, és tudja, hogy ezt megteheti, ez az ÉLET a számára.

Add Comment